Dél-amerikai magyar néptánctalálkozók (Damn)

Az 1950-es években jöttek létre a különbözö Dél-Amerikai néptánccsoportok. Elöször Argentinában, majd Venezuelában, késöbb Brazilban és Uruguayban. 1986-ban jött létre a Dél-Amerikai Néptáncmozgalom, már 35 éve, amikor az elsö Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozót Buenos Aires-ben megszerveztük. Argentínai, Braziliai és Uruguayi együttesek vettek részt azzal az elképzeléssel, hogy a fiatal magyar leszármazottak és táncosok találkozhassanak és tovább fejlesszék a magyar néptánc és kúltura tudásukat. Kétévente, felváltva ajlodott már a találkozó uenos Aires-ben, Sao Paulo-ban, Montevideo-ban mint Caracas-ban.

Eddig tizennégy Néptánctalálkozót szervezvtünk. 1997 és 2004 között anyagi és gazdasági nehézségek miatt a táncegyüttesek képtelenek voltak, egy ilyen mértékü rendezvényt szervezni. 2004-ben Uruguayban ujra elindult és azóta szüntelenül kétévente találkozunk. Érdekes módon, minden találkozón egyre több táncos vesz részt. Növekvö létszámmal sikerül évröl évre a mozgalmunkat megerösiteni. Nem csak a néptánctéren látni e fejlödést, hanem a saját gyökerek és magyarság öntudat is erösödik a ma már 3-ik 4-ik generációs Dél Amerikában született fiatalokban.

A LAMOSZSZ (Latin Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége), alakulása után, sikerült szorosabb kapcsolatokat teremteni minden Dél Amerikai ország és Néptánccsoport között, hogy együtt egy irányban haladjuon a néptáncmozgalmunk. Egyre több kapcsolatunk van az Anyaországgal és elképzelésünk, az hogy a Magyarországi néptáncmozgalommal együtt haladhassunk és fejlödhessünk. Másrészt célunk az, hogy a kultúra által lehessen minél több és szorosabb kapcsolatot teremteni minden fiatal néptáncos és magyar közt. Mellesleg az itt lakó nem magyar közönség felé is egy nagyon erös és mutatos kultúrális esemény, ami nem csak szolgálja a magyar kultúra ismertetését, hanem erös hatása van a magyarokkal szembe való elismerése és szeretete is.

A fiatalok magyar kultúra szeretete ill. elödjei szokások elsajátitása végett, az elmúlt években bebízonyodott, hogy az ilyen féle kulturális találkozó segít ahhoz, hogy egyre jobban érezzék, ismerjék, elsajátitsák saját gyökereit és lendületet kapjanak ahhoz, hogy ki-ki a saját közösségén a magyar rendezvényeken és intézményekben aktívan részt vegyen.

a néptánctalálkozók tanárai

Forrás: 2020 Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozó oldaláról

A dél-amerikai fesztiválok története

Szeretem az évforduló kifejezést! Mert ez azt jelenti, hogy valami, valamikor megkezdődött, és azóta is folytatódik! Ünnepre méltó! Hisz ha nem maradt abba, akkor az nem jelent mást, mint örömteljes befektetett munkát és az abból fakadó haladást! A DÉL-AMERIKAI MAGYAR NÉPTÁNCTALÁLKOZÓT itt “találtuk ki” a Buenos Aires-i REGÖS együttes keretében, régen, 1986 augusztusára sikerült megrendezni az elsőt, természetesen itt, Buenos Aires-ben! Azóta, kétévente, Argentína, Brazília, Uruguay és - egy alkalomkor - Venezuela is megtartják a hagyományossá vált találkozót. Jövőre, amikor ismét - már harmadszor! - itt szervezzük meg, pontosan a fesztivál 20. fennállási évének fogunk örvendezni, és ti is része lehettek!

Annak idején, 1986-ban, nem állt rendelkezésünkre számítógép, még fax sem volt, csak a “papírposta”, meg a drága telefonbeszélgetés lehetősége. Nem volt CD, és a zeneanyag a fellépésekre nagy tekercs szalagon készült, drágán bérelt hangstúdiókban. Akkor még nem volt semmi kapcsolatunk Magyarországgal, sem a magyar nagykövetséggel, és azok, akiknek nem volt olyan szerencséje, mint jómagamnak, hogy átutazhattak Magyarországra (széjjelnézni, látni, hallani, felfedezni!), azt sem tudták, milyen igazából az eredeti magyar néptánc!

Az első találkozón a REGÖS együttes serdülő és felnőtt tagozatai léptek fel (kb.40 néptáncos), hol külön-külön, hol merész, tömeges táncszámokkal. A két estét betöltő műsorunk ez volt: Ördöglagzi (palóc tréfás jelenet), Dunántúli üveges táncok, Marosszéki verbunk és forgatós, Drágszéli fonó és a hatalmas Mezőkövesdi menyegző (Falvay Károly mester száma).

Az újság jelen számában most előszörre mutatunk nektek néhány képanyagot, közlünk egy pár nevet, adatot, és mostantól kezdve minden HUFI-ban találsz érdekes információt erről az egyedülálló néptáncrendezvényről, amelynek, akár hiszed, akár nem, nagy része van abban, hogy a nehéz dél-amerikai koloniális körülmények ellenére még mindig kétévente megrendeződik a magyar néptánctalálkozó! Néhány héttel ezelőtt, három nemzedék Regös néptáncos elbeszélgetett az együttesről, a találkozók fontosságáról és az argentin néptáncmozgalom izgalmas jövőjéről. Zólyomi Kati AMH 2005

A dél-amerikai fesztiválok története (2) A rendező együttes mindig nagy izgatottsággal és aggodalommal indult neki a hatalmas rendezvénynek! Képzeljétek el, mennyi munkakör kell együtt működjön, hogy a találkozó jól sikerüljön! Egyrészt, nem kis dolog elérni azt, hogy egész Dél-Amerikából egy kitűzött dátumra minden együttes egy városban össze tudjon jönni, lehetőleg teljes létszámmal, szépen kidolgozott táncprodukciókkal, méghozzá azt is, hogy a színházi előadások után legyen mindenkinek ideje (és pénze), hogy a továbbképző szimpóziumon is részt vehessen!

Miért lett volna kevésbé izgalmas az 1992-es uruguayi találkozó?... Többek között “csak” azért, mert Buenos Aires néptáncosai (akkoriban született meg a “Pacsirta” együttes) majdnem színtiszta új-fi atal tagozattal léptek fel, a már begyakorolt brazíliai és uruguayi együtteseivel szemben. Azért megálltuk a helyünket, és később azok a táncszámaink hatalmas sikerszámokká fejlődtek ki (Sárközi karikázó, csárdás, verbunk és mars; Szatmári verbunk csárdás és friss, illetve a felejthetetlen Kalotaszegi bál). A szimpóziumot Román Sándor tartotta (Honvéd együttes, Budapest).

Másrészt, egy ekkora szervezés igen sok anyagi szükséglettel jár! Ennek a fedezésére a kiválasztott színházat meg kell tölteni lelkes, folklórt szerető nézővel, a műsorfüzetet pedig jó kövérre tömni hirdetéssel! Ezeken kívül, a sok vendégtáncost el kell szállásolni, kosztoltatni, szállítani-sétáltatni, és úgy ereszteni haza, hogy minden téren meggazdagodva, meggyőződve kijelenthesse: “de remek volt a találkozó!”

A második találkozó sorsvető volt... Ha ez nem történt volna meg, az egész álom szétoszlott volna, mint tűz után a füst... de MEGTÖRTÉNT! A megbeszéltek szerint, akkurátusan két évre rá, São Paulóban megrendezték a fesztivált és az első szakszerű szimpóziumot is!

(Timár Sándor, Erkel díjas táncmester oktatott). Sajnos anyagi hiányok megakadályozták a Regösök brazíliai részvételét, (majd a venezuelait annál inkább!) de a szimpóziumra hárman átmentünk, így hát mégis hazahozhattuk a regöseinknek az ott elsajátított anyagot és tapasztalatot. A “szellem” eltávolodott, és azóta is tudjuk, ez a láng nem fog kialudni! Persze tőlünk, néptáncosoktól függ a jövő... hisz míg legalább egy-egyetlen lelkes, felkészült magyar néptáncos dolgozik a dél-amerikai országok magyar közösségeiben, lesznek együttesek, és ha azok vannak, találkozók is! Szerencsére már “hagyománnyá” váltak! Szerencsére már Magyarországon is hírét-nevét a mesterek szavai vitték át, már otthoni szakkörökben is emlegetik! A találkozók céltudatosan indultak. Több ágú lombos fácskánkra kell vigyázzunk mindnyájan. Ha öntözzük, nő és nő, szebbnél-szebb lesz, mint közös munkánk fokozatos tükre. Azért csináljuk, hogy fejlődjön szaktudásunk, azért, hogy gyönyörű barátságunkat tápláljuk minden újratalálkozással, hogy megmutassuk, mit érünk el a rendszeres foglalkozással.

1986 óta az együttesek s azoknak irányítói óriásit fejlődtek, a legjobb úton, s ez majdnem kizárólag a találkozóknak köszönhető. A találkozók serkentenek, tanítanak, mutatnak és hajtanak előre. A találkozók tették lehetővé sokaknak a magyarországi mesterek megismerését, felébresztették az érdeklődést a magyar ügyek iránt, s olyan ismeretségek jöhettek létre, amelyek által a fent említett fejlődés szinte kész ténnyé vált! Zólyomi Kati AMH 2005. NOVEMBER

Dél-amerikai fesztiválok története (3) A TÁNCELŐADÁSOKAT KÖVETŐ SZIMPÓZIUMOK A São Pauló-i második szimpózium már azon a lépcsőfokon “remekelt”, ami akkoriban nem volt olyan mindennapi: Timár Sándor (Állami népiegyüttes, díjas mester) és Konthur Adrienne (Konthur Mari lánya, az Állami egyik táncosa) szakszerű irányítása alatt táncolt a tömeg egy héten keresztül (már az előadások után). Több más mellett, lényegében kalotaszegi (Erdély) és galgamenti (palóc) tánc és ének elsajátításával foglalkoztunk reggeltől estig. Ettől kezdve, valahogy (igen hamar, mondhatom) véglegesen “leesett a tantusz” minden dél-amerikai magyar néptáncos tudatában. Már nem kételkedhettünk: visszaút nélkül, visszaesés nélkül, a legtisztább forrásból merítve, megszilárdult a Dél-Amerikai Néptáncmozgalom!

Ha azt éneklem halkan a fületekbe, hogy “ÉN AZ ÉJJEL NEM ALUDTAM EGY ÓRÁT... HALLGATTAM A...”, bizonyára tudom, hogy akik ott voltatok, azonnal tudjátok,miről van szó! A Honvéd együttes egyik “remek-táncosa”, Román Sanyi keze-lába alá került minden együttes táncosa. Az idézet népdal kezdete, észak-mezőség (Erdély) dombos tájairól hozta a dallamot, hogy a lábak-kezek megmozdulhassanak az akasztós, átvetős és forgatós egymásbafolyó fi guráiban. Vegyítve, a Kárpát-medence másik oldaláról, a Dél-Alföldről (Szeged és Tápé környéke) tanultuk meg a “dél-alföldi” csárdás titkait, oláhossal együtt. A szimpózium ismét sikerült, és a Regösök majdnem “en plein” részt is vehettek.

Már másodszorra Buenosban, Makovinyiék, Tibi és Mariann vették át a szakszerű oktatást. A Hungária (akkoriban a még használható, gyönyörű tükrös MIK próbatermünkben) “remegett”, tíz napon keresztül, a frenetikus csapásolók összejátszott ritmusától, a népdalok és sifi telések (kurjongatások) dallamától, és mindnyájunk szíve repedezett a megelégedettségtől, Tibiék végtelen humora és kedvességétől! Velük együtt érkezett HUBA bácsi (Stoller Antal mester –Avas Együttes vezetője és a Honvéd együttes főmérnöke), aki természetes, mély nyugalmával minden este a táncanyag vidékeiről és hagyományáról oktatott. A szimpózium, ebben az esetben is, igen érdekes és praktikus volt: “csiszolással” is gazdagodott (a meglévő táncanyag stílusával foglalkoztunk: székelyföldi táncok, kalotaszegi csárdás és legényes, moldvai táncrend és galgamenti verbunk és csárdás, amelyre koreográfi a is készült). A táncestéket lezáró TÁNCHÁZ fantasztikusan sikerült! A Hungária nagytermében több százával táncoltak a magyarok, nemcsak a rutinos együttes táncosai, hanem szinte az egész kolónia! Azóta sem láttam ilyet Buenosban! Kis adat: úgy Konthur Mari, mint Román Sanyi és Makovinyiék, személyes fellépésükkel is szépítették a találkozó gáláit.

Mindnyájan viseletben, magyar “kollégaijjak” együtt szeretettel mutatkoztak be a közönség előtt. Timár Sanyi bácsi (már másodszor) és felesége Böske voltak az oktatók. A kiválasztott táncrendek: Mezőföldi (Dunántúl) és Vajdaszentiványi (Erdély). Ennek a találkozónak már különleges “színe” keletkezett. Egyrészt az anyagi tényező hatása miatt (az együttesek nem teljes létszámmal vettek már részt). Másrészt pedig az a valóság, hogy habár a legfi atalabb nemzedékből adódó táncosokból igen sokan csak “konyhaszinten” vagy már egyáltalán nem beszélnek magyarul, a néptánc által mégis a magyar kultúrát ápolják és adják át a néző-fi gyelő világnak... És, nincs kizárva az a lehetőség sem, hogy - a néptánc és a népdal elsajátítása által - talán többen közülük (főleg, ha járnak rendszeresen a Kárpát-medencében, és ezt teszik is!) meg is tanulnak magyarul az évek folyamán.

Makovinyi Tibikénk (már negyedszer járt itt „lent”, a világ végén...) ropta szorgalmasan-szüntelen, szinte már “mellettünk” a magyar néptánc mozzanatait... ebben az esetben a Dél-Alföldi és Kalotaszegi (Erdély) csárdásokat. A “tanuló csapat” igen nagy része nagyon fi atal néptáncosokból tevődött össze. Buenosból, a hagyományos “Regösökön” kívül, az azóta már szakszerűen működő “Tilinkó” együttes tagjai is ott lehettek! Szóval, itt sincs “kihalás”. Szaporodnak a néptánc együttesek népei, mint a “csicsóka”! (kis burgonya). Zólyomi Kati AMH 2005 december